telefonbeszélgetés

A mai napom hangulatát nem szeretném elmondani, érzékeltetni senkivel. Jobb ha az ember ilyet még hírből sem él át. Mikor gyomra egy apró gombóccá szűkül, minden pillanatban bambán bámul maga elé , szorong, és semmit sem szeretne jobban mint válaszokat kapni, válaszokat melyek meghatározzák hangulatát és talán a további életét.

Igen ez a nap ilyen volt, lassan a végére érek, és egy egész 'ilyen' nap kellet, hogy belássam, nem akarok többet, nem szeretnék félni, nem szeretnék várni. Tudni szeretnék, tudni mindenről.
Napom végére sikerült is, sikerült bátorságot venni magamon [kis segítséggel (A)], kezembe vettem a sorsom, jelen esetben a telefonom, és tárcsáztam. -Úristen, milyen hosszan is szól egy kicsengés, sőt kettő.- De felvette. Hirtelen azt sem tudtam mit akarok, mit csinálok, de egy pillanat alatt végigpörgött előttem a mai nap, és megeredt a nyelvem.

Keserűség volt bennem, de közben felszabadultam, tudtam most már nincs olyan hogy holnap, vagy majd máskor. Én bizony addig nem teszem le a telefont míg nem kapok magyarázatot arra, miért nem jött el, miért nem szólt és miért nem írt vissza az sms-ekre.
Sok habogás és "nemtudom" kíséretében, megkaptam a választ, félt. Félt tőlem, félt attól hogy barátságunknak végére teszek pontot. Azt mondta, húzni akarta, hátha megoldódik, de a problémák nem oldódnak meg maguktól. A problémákról beszélni kell. És mi ezt tettük, több mint 27 percig, és így sem juttottunk a végére, ugyhogy holnap tovább folytatjuk, személyesen, és remélhetőleg nem játszódik le ugyan az mint ma...